A veszteség mellékszereplői
A „mi lett volna, ha…?” történelmietlen kérdés, mégis mindig ott kísért a múlt traumáit
hordozók lelkében. Egyetlen kérdés és mégis azonnal előhozza az összes fájdalmat. Nem is az
fáj a legjobban benne, hogy újra és újra felmerül, még csak az sem, hogy nincsen rá válasz,
hanem az, hogy soha nem is lesz. Egy baba elvesztése hatalmas megrázkódtatás, akkor is, ha
még nem jött világra és nem csak az anyában, de a családban is elindul a gyászreakció.
Szembe kell nézni az első sokkal, a tehetetlenséggel, a kétségbeesés, az üresség, bűntudat, a
szomorúság érzésével, miközben a környezet, ha tud is róla, pozitívnak szánt, de többnyire
negatívan hatóan reagál: Fiatalok vagytok még! Jön majd másik! Lépjetek tovább! Van már
három egészséges gyereketek! Ez még csak egy rakás sejt volt!
Az egészségügyi ellátórendszer sem feltétlen felkészült a veszteséget megélt szülők
támogatására, pedig a párok többnyire már a pozitív terhességi teszt két csíkját meglátva
kisbabájukként gondolnak a pocaklakóra.
Egyes statisztikák szerint minden negyedik terhesség vetéléssel végződik, ez azt jelenti, hogy
a párok egy jelentős hányada élete során legalább egyszer megtapasztalja a megfogant kis
élet elvesztését. A halált a társadalmunk igyekszik a szőnyeg alá söpörni, (az idősek otthonba kerülnek, kórházban halnak meg, zárt koporsóba temetik őket), de még ennél is ennél nagyobb
tabunak számít a gyerekhalál. Nem véletlen, hogy a terhesség 12. hetéig nem is illik szólni
senkinek az új családtag érkezéséről, hisz ez idő alatt történik a legtöbb vetélés, ha pedig
megtörtént, arról végkép nem beszélünk.
Vannak párok, akik úgy érzik, hogy nincs joguk semmire, különösen akkor, ha korai vetélésük volt,
pedig fontos tudni, hogy nincs jó vagy rossz érzés a vetélés után, éppúgy el lehet siratni a
babát, megemlékezni róla, fát ültetni az emlékére stb., mint az élet részeként elfogadva
tovább menni. A gyász folyamata lehet nagyon nehéz is, de segíthet, ha megtaláljuk a
módját, hogy megemlékezzünk a veszteségről és sokat segíthet, ha van kivel megbeszélni,
mert ahogy Feldmár András pszichoterapeuta mondta a traumában nem az a legrosszabb,
hogy megtörténik, hanem hogy nem lehet róla beszélni. Érdemes kimondani, hogy
vetéléskor helye van a gyásznak!
Sok apa bizonytalan abban, hogyan kezelje babája elvesztését, vannak, akik úgy érzik ilyen
helyzetben erősnek kell mutatkozniuk, tartanak attól, hogy fájdalmuk kimutatásával
cserbenhagyják a feleségüket. Feszítő érzés látni a partner fájdalmait és érezni a
tehetetlenséget. Nem mernek-akarnak feszültnek, idegesnek, kétségbeesettnek lenni, de ez
azt is jelentheti, hogy elhanyagolják saját gyászukat. Bár személyesen nem élik át a fizikai
fájdalmat, sok apa frusztráltnak, dühösnek és tehetetlennek érzi magát, nem tudja, hogy
segítsen partnerének. Folytatják az életüket “mintha mi se történt volna”, esetleg munkába
temetkeznek, de közben őket is éppúgy meggyötörheti a vetélés lelki fájdalma, mint a nőket.
Sok apa úgy érzi egy vetélés alkalmával ő a veszteség mellékszereplője, pedig neki is joga van
a gyászhoz, hiszen őt is megfosztották leendő gyermekétől. Teljesen természetes, hogy az
első sokk után érzelmileg bénultnak és kiüresedettnek érzik magukat, majd később a düh,
harag, önvád, bánat és végül az elfogadás következik. Az változó, hogy kinél melyik milyen
intenzitással és meddig tart.
Mi ilyenkor a teendő, a praktikus dolgokon kívül. Az apának kétfele dolga is van: egyfelől
támogatni a partnerét, és megismerni, hogy mit érez, min megy keresztül, másfelől a saját
érzéseinek elfogadása, és felvállalása.
Az anya támogatása:
A partner fizikai és érzelmi felépülése eltart egy ideig, sokszor azzal adható a legtöbb, ha a
mindennapok gördülékenyek, mint például a gyerekekről való gondoskodás, vásárlás,
házimunka, bármi, ami leegyszerűsíti a másik dolgát. A folyamatos kommunikáció sokban
megkönnyítheti mindkét szülő dolgát, segít megérteni a másik reakcióját, mert lehet, hogy közösen
könnyebb átvészelni, feldolgozni a traumát.
Saját maga támogatása:
Vannak, akik személyes kudarcként élik meg, hogy nem tettek eleget partnerük védelmében.
Lényeges tudni, hogy a korai vetélések nagyon ritkán történnek olyasmi miatt, amire a párnak
közvetlen ráhatása van.
Érdemes időt szánni olyan tevékenységre, ami meghálálja magát, például, ami a
pár mindkét tagját feltölti vagy pihenteti. Ez segíthet ápolni a kapcsolatot, és pozitív
érzéseket kelthet. De ezzel együtt is ha igényli teret kell kapnia a saját érzelmeinek a
megélésére, kifejezésére.
Amíg a nőkre jellemzőbb az érzelmi társas gyászmegélés addig a férfiakra a racionális
magába zárkózó gyásztípus. Tanulmányok kimutatták, hogy a gyermeküket elveszítő párok
gyakrabban válnak el, amiben nagy szerepet játszik, hogy annyira különbözhet a két nem
gyásza. Érdemes kimondani, hogy vetéléskor helye van az apa gyászának is!
A barátok és a család nélkülözhetetlen támogatást jelenthetnek egy vetélés után. Esetleg egy
független tanácsadót vagy egy támogató szolgálatot érdemes felkeresni. Számos olyan
szervezet is létezik, amely támogatást nyújthat a vetélés kapcsán.
Egyes párok úgy érzik, hogy a vetélés közelebb hozza őket egymáshoz, de vannak, akiknél ez
nehezebben megy, ez nem feltétlen jelenti, hogy nem elég elkötelezettek egymás iránt, csak
azt, hogy a maguk módján reagálnak a veszteségre. A gyász megterhelheti a legjobb
kapcsolatokat is, és segíthet egy kis szakmai támogatás.
Időbe telhet az is, amíg valamelyik vagy mindkettő ismét szexuális intimitásra vágyik. Ez
normális, és a legjobban úgy kezelhető, ha nyíltan tudnak beszélni egymással.
A mi kultúrákban nincs rituálénk, és elfogadott kifejezési módja ennek a nyilvánosan alig
emlegetett, a párokban gyakran élethosszig megmaradó veszteségélménynek. Japánban, Thaiföldön, Kínában vetélés után Mizuko kuyō-t tartanak, (a halva született gyermekre való megemlékezés) amikor is Dzsizónak mutatnak be felajánlást, aki a meg nem született babák védelmezője.
Feltehetjük a kérdést, hogy mi lenne, ha lenne... egy saját rítusunk, megemlékezési formánk, vagy csak egyszerűen tudnánk apaként is beszélni a minket ért veszteségről.
